1. lépés. Először is, valahányszor érzelmileg szenvedünk, kérdezzük meg magunktól: „Vajon a szenvedésem, idegességem vagy bűntudatom: egzisztenciális vagy neurotikus-e? Kiteljesíti a létezésemet, vagy korlátozza?”
Az esetek körülbelül tíz százalékában nem leszünk képesek megválaszolni e kérdést. De a fennmaradó kilencven százalékban, amennyiben valóban feltesszük a kérdést, világosan fogjuk tudni a választ.
Ha például idegesek vagyunk, mert határidőre be kell nyújtanunk a jövedelemadó-bevallást, és egyszer már tetemes késedelmi bírságot róttak ki ránk a késés miatt, biztos, hogy idegességünk egzisztenciális jellegű. Teljesen érthető.
Küzdjünk meg vele, és adjuk be időben a bevallást.
Ha úgy látjuk, hogy a szenvedés, amiben részünk van, neurotikus jellegű és korlátozza létezésünket,
2. lépésként kérdezzük meg magunktól: „Hogyan viselkednék, ha nem lennék ideges vagy nem gyötörne bűntudat?”
3. lépés, hogy valóban viselkedjünk úgy, mintha nem lennénk idegesek.