Önteltség szabálya
„Az önteltség a természet fájdalomcsillapítója az ostobaságra.” Herbert Shofield
A fontosságtudat a gőgös emberek életét is megnehezíti, környezetüknek pedig még több nehézséget okoz.
Az öntelt embereknek nehezükre esik másokat értékesnek tartani, ráadásul ez a beszűkültség sok egyéb módon is meggátolja őket az élményeik teljesebb átélésében.
Sőt, miközben megkísérlik másoknál többre értékelni magukat, és növelni önbizalmukat, elítélők, gúnyolódok és megvetők a környezetükkel szemben, és ezzel meg is bántják embertársaikat.
Az öntelt ember másokhoz hasonlítja magát, és úgy ítéli meg, hogy „különb” náluk.
Ha fontosabbnak tartjuk magunkat másoknál, azt hisszük, hogy jogosan bánhatunk velük rosszul, akár meg is kínozhatjuk, esetleg meg is ölhetjük őket.
Az önteltség valójában a bizonytalan, kétségekkel terhelt énkép tudatos oldala.
Az öntelt ember igazából roppant bizonytalan önmagában, ezért sok időt és energiát fordít arra, hogy másoktól külső bizonyságot és támogatást nyerjen önmaga jóságának megerősítésére.
Minél több támogatásra van szüksége, annál jobban függ majd másoktól, és annál kevésbé lesz képes megbízni a saját önértékelésében.
Ezzel éles ellentétben áll, amikor tudjuk, kik vagyunk, és jól érezzük magunkat a bőrünkben, nincs szükségünk arra, hogy másoknak kinyilatkoztassuk, esetleg kérkedjünk vele.
Amikor a magunkról alkotott koncepciónk szilárd és egyértelmű, belülről fakad önmagunk ismerete, tudjuk, hogy kik vagyunk, és nem kell saját fontosságunk tudatában tetszelegnünk, sem mások tömjénezésében keresnünk a magunk és a világban lévő helyünk igazolását.
Vannak, akik – szavak nélkül – pusztán jelenlétükkel sugározzák, hogy kik ők és milyen emberek. Ez természetes tulajdonságuk, mások kérése nélkül nem is beszélnek róla.