Kriszti, a Kitudjamelyik Álnevű Rt. vezetői asszisztense nagyon szívesen elvállalja minden munkatársa elmaradt munkáját, aki erre megkéri.
Segít befejezni, vagy akár teljesen meg is csinálja az elejétől a végéig. Hozzá is szoktatta ehhez a kollégáit, s érthető módon szeretik is ezért nagyon. „Majd Kriszti segít.”
A helyzet akkor kezdett nyűgössé válni, amikor az derült ki, hogy közben a saját munkájára alig marad ideje. Túlóráznia nem szabad (senkinek a cégnél), így egyre gyakrabban ment haza úgy, hogy elvégzetlen feladatok maradtak másnapra, s pont azok, amiket a cégvezető adott neki. A cégvezető megbízott abban, hogy Kriszti tudja, hogy mit csinál. Nem adott határidőket, s azt is kihagyta, hogy kiegyensúlyozza Kriszti terhelését.
Amikor felszínre bukkant a probléma, beavatkoztam, hogy könnyebb legyen az életük.
Pontosan leírattam Kriszti feladatait, s amikor olyan kéréssel jött hozzá valaki, hogy „Kriszti segíts”, akkor az volt Kriszti dolga, hogy közösen ellenőrizték a segítséget kérővel, hogy rajta van-e a feladat-listáján az adott feladat. Ha nem volt rajta, akkor Krisztinek kedvesen nemet kellett mondania (ezt külön meg kellett tanulnia, és be is gyakoroltuk), és pár segítő ötlettel, javaslattal rá kellett vennie a kollégát, hogy végezze el a feladatát.
Minden ilyen eset egy következő lehetőség volt arra, hogy a segítségkérő munkatársnak is elkezdjük összerakni a feladatlistáját.
A főnök elkezdett határidőket adni a kiadott feladatokhoz, vagy kérni Krisztitől, hogy ő mondja meg, hogy mikorra tudja elvégezni. Amikor elfogadható volt a Kriszti által adott határidő javaslat, akkor ráhagyta Krisztire, s csak néha kért módosítást, hogy neki is megfeleljen.
Így lassan (több hét alatt) sikerült elérni, hogy Kriszti csak a saját feladatait végezze, és azokat megfelelő határidőre.
Közben a munkatársak is rászoktak arra, hogy elvégezzék a saját feladataikat.