Állítással Fogalmazz!
Amikor valaki a „nem” szót használja, vagy fosztóképzővel fogalmaz, tehát azt mondja, hogy „alkalmatlan”, vagy „ügyetlen”, akkor olyan valamiről beszél, ami nincs.
Ezzel egy észrevehetetlen pillanatra megakad a kommunikáció, a gondolatmenet, és kénytelen a tudatalatti kiegészíteni valamivel, ami van.
Ilyenkor persze kevés konkrét információval tud csak kombinálni, hisz csak egy olyan „adatot” kapott, ami arról szól, hogy mi nincs, és leginkább csak találgat a hallgató.
Hogy hogyan, milyen ügyességgel találja el, hogy mi is a tényleges helyzet, azt az határozza meg, hogy mik az addigi tapasztalatai, mennyire ügyes, vagy mennyire ismeri a helyzetet, milyen a helyzetfelismerése stb., tehát szinte véletlenszerű.
Így könnyen tévedhetünk, mert például azt, hogy „nem elégedett”, lefordíthatjuk úgy is, hogy „bosszús”, vagy „mérges”, „csalódott”, vagy „elkeseredett”, „hiányérzete van” stb., … és mennyire más mindegyik.
Ha ezek közül hallanánk valamelyiket, az állítással írná le, hogy mi vagyok, a „nem elégedett” helyett. És bizony mindegyikre másképp reagálnánk, mert mást, és mást jelentenek.
Fogalmazz állítással, hogy egyértelmű legyen, amit mondani akarsz, ne kelljen a másiknak kitalálni, hogy mit is akarsz mondni!
Hagyd ki hogy „nem, sem, ne, se, nélkül, -tlan-tlen”, helyette fogalmazd meg állítással a mondanivalódat.
Amikor tagadást hallok -és észreveszem-, villámgyorsan eldöntöm, hogy szeretném-e tudni, hogy mi is van igazából, vagy hagyom, hogy a másik elfedjen valamit, vagy félreérthetően beszéljen.
Amikor azt gondolom, hogy érdemes megtudni, hogy mi van, akkor vissza szoktam kérdezni. „Mi vagy, ha nem elégedett?”. Vagy egyszerűen csak „hanem?”.
Ezzel vigyázzunk, mert a beszélgetőtársunk rossz néven veheti, ha sokszor hallja, hogy „hanem?”.
Amíg nem tudja, hogy miért kérdezünk vissza, addig azt hiheti, hogy piszkálni akarjuk, vagy értetlenkedünk. Mértékkel kérdezősködjünk, mert egy idő után bosszantó lehet.
Ugyanakkor, ha rá tudjuk venni a másikat, hogy fogalmazza meg állítással (a „nem” szó helyett mással, és/vagy a fosztóképző kihagyásával), akkor sokat javítunk a kommunikáció pontosságán.
A beszélőnek is lehetőséget adunk arra, hogy végiggondolja, hogy miként is lehet állítással megfogalmazni, pontosan meghatározni, hogy mi is van igazából.
Így rájöhet olyan dolgokra is, ami a tagadással még saját maga előtt is fedve maradt.
Van olyan is, hogy megelégszem azzal, hogy észreveszem a tagadást, s jobban odafigyelek, hogy mi lehet mögötte.
Azért persze tartsuk meg az eszköztárunkban a tagadást, mert jól használható eszköz, amikor ott a helye.
A tagadásnak célja, funkciója van. Méghozzá több különböző célja lehet.
Az első célja a legegyszerűbb, az elutasítás vagy tájékoztatás. Jössz velünk futni? Nem. (elutasítás) Van a hűtőben sajt? Nincs. (tájékoztatás)
Ezekben az esetekben helyes használni a tagadást, így a legjobban kifejező.
A másik célja, hogy elfedjen, elkendőzzön valamit a beszélő. Azt, amit állítással tudna megfogalmazni. Ez sokszor tudattalanul történik, így maga előtt is „titkolózik”, vagy inkább úgy mondom, hogy kíméletes, vagy becsapja magát.
Bizony sokszor az állítással megfogalmazott mondat kellemetlen lehet, ronthatja a közérzetünket, a magunkról alkotott -néha hamis- képet világítja meg jobban, így tisztábban látszik ki is vagyok, milyen vagyok. Ez néha fáj.
Aki ezt szívesebben kerülné el, annak azt tanácsolom, fogalmazzon csak minél többet tagadással.
Máskor meg tudatos, és egy eszközként használja a beszélő, utat engedve a hallgató fantáziájának.
Gondoljon a másik, amit csak akar, találja ki, válassza ki a lehetőségek közül, hogy mit is akartam oda érteni a tagadás helyére.
Ha meg mást talál ki, mint amire én gondoltam, és ebből vita lesz, akkor még mindig mondhatom, hogy „én nem ezt mondtam”, „nem erre gondoltam”.
Ezért, ha tagadást hallok, mindig végig gondolom, hogy van-e mögötte megtévesztési, félrevezetési cél, szándék.
A következő célja, funkciója a sugalmazás.
Például: ha azt hallom, hogy „Nem kell ám a legdrágább pezsgőt venni amikor a vendégségbe jössz!”, akkor ezzel azt a sugalmazást kaptam, hogy elvárják, hogy hozzak valamit inni, legyen alkoholos, és ne is valami olcsó vacak.
Helye akkor is van a tagadásnak, amikor kontrasztot akarunk megmutatni.
Ez abban az esetben hasznos, amikor ki akarom hangsúlyozni, hogy Ez van, nem pedig az.
Például: „Ez a jobb kezem, nem pedig az.”
Vagy „Így csináld, ne pedig úgy!”
Például: „Állítással fogalmazz, ne pedig tagadással!” Ha egyszerűen csak azt mondanám, hogy „kérlek, ne tagadással fogalmazz”, akkor kérdezhetnéd, hogy „hanem akkor hogyan?” Meg azt is kérdezhetnéd, hogy „akkor te miért tagadással kérsz?”.
Figyeljünk a sorrendre is.
Így, ebben a szerkezetben a megfelelő, tehát először az állítás, és utána a tagadás, a kontraszt kedvéért, a hangsúlyozás céljával.
Tehát vedd észre, amikor tagadással fogalmazol! „nem, sem, ne, se -tlan-tlen”
Ha észrevetted, fogalmazd meg állítással, a tagadást követően: „nem vagyok nyugodt afelől, hogy, … ez alatt azt értem, hogy aggódom a kimenetele miatt.”
Ha ebben már rutinos vagy, következő fejlődési lépésként már gondolkozás közben csípd el, amikor tagadással készülsz kimondani valamit, állj meg egy pillanatra, fogalmazd át, s már állítással mond ki!
Ha figyelsz rá, észre fogod venni, amikor mások fogalmaznak tagadással. Ilyenkor eldöntheted, hogy szeretnéd-e tudni, hogy mi is van igazából, vagy hagyod, hogy a másik elfedjen valamit, vagy félreérthetően beszéljen.
Ha szeretnéd tudni az igazat, derítsd ki! Kérdezd meg, hogy „ezt hogy érted?”, vagy kérd meg, hogy fogalmazza meg másképp, pontosabban. Ha továbbra is tagadást használ, megkérheted arra is, hogy állítással fogalmazza meg.