Állítással fogalmazz!

stock-photo-48902948-hand-holding-compassGyakran figyelek föl arra, hogy valaki tagadással fogalmaz, például, “nem vagyok elégedett”, “nincs elég időm”, stb.

 

Amikor valaki a “nem” szót használja, vagy fosztóképzővel fogalmaz, tehát azt mondja, hogy “alkalmatlan“, vagy “ügyetlen“, akkor olyan valamiről beszél, ami nincs.

 

Ezzel egy észrevehetetlen pillanatra megakad a kommunikáció, a gondolatmenet, és kénytelen a tudatalatti kiegészíteni valamivel, ami van.

 

Ilyenkor persze kevés konkrét információval tud csak kombinálni, hisz csak egy olyan “adatot” kapott, ami arról szól, hogy mi nincs, és leginkább csak találgat a hallgató, hogy “és akkor mi van?“.

 

Hogy hogyan, milyen ügyességgel találja el, hogy mi is a tényleges helyzet, azt az határozza meg, hogy mik az addigi tapasztalatai, mennyire ügyes, vagy mennyire ismeri a helyzetet, milyen a helyzetfelismerése, stb., tehát szinte véletlenszerű.

 

Így könnyen tévedhetünk, mert például azt, hogy “nem elégedett”, lefordíthatjuk úgy is, hogy “bosszús”, vagy “mérges”, “csalódott”, vagy “elkeseredett”, “hiányérzete van”, stb.

És mennyire más mindegyik!

 

Ha ezek közül hallanánk valamelyiket, például, hogy “csalódott vagyok”, az állítással írná le, hogy mi vagyok, a “nem elégedett” helyett.

 

És bizony mindegyikre másképp reagálnánk, mert mást, és mást jelentenek.

 

Amikor tagadást hallok, és észreveszem, akkor minden esetben villámgyorsan eldöntöm, hogy szeretném-e tudni, hogy mi is van igazából.

És dönthetek, úgy is, hogy hagyom, hogy a másik tagadást használjon, s ezzel elfedjen valamit, vagy félreérthetően beszéljen.

 

Amikor azt gondolom, hogy érdemes megtudni, hogy mi van, akkor vissza szoktam kérdezni: “Mi vagy, ha nem elégedett?”.

Vagy egyszerűen csak “hanem?”.

 

Ezzel vigyázzunk, mert a beszélgetőtársunk rossz néven veheti, ha sokszor hallja, hogy “hanem?”.

Amíg nem tudja, hogy miért kérdezünk vissza, azt hiheti, hogy piszkálni akarjuk, vagy értetlenkedünk.

Mértékkel kérdezősködjünk, mert egy idő után bosszantó lehet.

 

Ugyanakkor, ha rá tudjuk venni a másikat, hogy fogalmazza meg állítással (a “nem” szó helyett mással, vagy a fosztóképző kihagyásával), akkor sokat javítunk a kommunikáció pontosságán.

 

Ezzel a beszélőnek is lehetőséget adunk arra, hogy végiggondolja, hogy miként is lehet állítással megfogalmazni, pontosan meghatározni, hogy mi is van igazából.

 

Így rájöhet olyan dolgokra is, ami a tagadással még saját maga előtt is fedve maradt.

 

 

Van olyan is, hogy megelégszem azzal, hogy észreveszem a tagadást, és ezért jobban odafigyelek, hogy mi lehet mögötte.

 

 

A tagadásnak bizony célja, funkciója van. Méghozzá két különböző célja lehet.

 

Az egyik, hogy elfedjen, elkendőzzön valamit a beszélő.

Azt, amit állítással tudna megfogalmazni.

Ez sokszor tudat alatt történik, így maga előtt is “titkolózik”, vagy inkább úgy mondom, hogy kíméletes magával, vagy becsapja magát.

 

Bizony sokszor az állítással megfogalmazott mondat kellemetlen lehet, ronthatja a közérzetünket, a magunkról alkotott -néha hamis- képet világítja meg jobban, így tisztábban látszik, hogy ki is vagyok én, milyen is vagyok.

 

Ez néha fáj.

Aki ezt szívesebben kerülné el, annak azt tanácsolom, fogalmazzon csak minél többet tagadással.

 

Máskor meg tudatos a tagadás, és egy eszközként használja a beszélő, azzal a céllal, szándékkal, hogy utat engedjen a hallgató fantáziájának.

 

Gondoljon a másik amit csak akar, találja ki, válassza ki a lehetőségek közül, hogy mit is akartam oda érteni a tagadás helyére.

 

Ha meg mást talál ki, mint amire én gondoltam, és ebből vita lesz, akkor még mindig mondhatom, hogy “én nem ezt mondtam”, “nem erre gondoltam”.

 

Ezért, ha tagadást hallok, mindig végiggondolom, hogy lehet-e mögötte megtévesztési, félrevezetési cél, vagy ilyen szándék.

 

 

A másik funkciója a sugalmazás.

 

Például:  ha azt hallom, hogy “Nem kell ám a legdrágább pezsgőt venni!” , akkor ezzel azt a sugalmazást kaptam, hogy elvárják, hogy hozzak valamit inni, legyen alkoholos, és ne is valami olcsó vacak.

 

 

Azért persze tartsuk meg az eszköztárunkban a tagadást, mert jól használható, amikor ott a helye.

 

Helye akkor van a tagadásnak, amikor kontrasztot akarunk megmutatni.

 

Ez abban az esetben hasznos, amikor ki akarom hangsúlyozni, hogy Ez van, nem pedig az.

Például: “ez a jobb kezem, nem pedig az”.

 

Vagy Így csináld, ne pedig úgy.

 

Például: “Állítással fogalmazz, ne pedig tagadással!”.

Ha egyszerűen csak azt mondanám, hogy “Kérlek, ne tagadással fogalmazz!”, akkor megkérdezhetnéd, hogy “Akkor hogyan?”.

 

Meg azt is, “Hogy akkor te miért tagadással kérsz?”. És igazad lenne.

 

 

Figyeljünk a sorrendre is.

Így, ebben a szerkezetben a leghatásosabb, tehát először az állítás, és utána a tagadás a kontraszt kedvéért, a hangsúlyozás céljával.

 

 

Tehát vedd észre a tagadás, és cseréld le állításra!

 

 

Üdvözlettel:

BusinessDoki